Négy testvér - VIII.rész

Olyan kevés időt kapunk élni. A születés és megpihenés között egyetlen nagy utazás vár ránk telis – tele felfedezéssel. Néha bátor léptekkel, máskor bizonytalanul keressük saját céljainkat. S mikor azt hinnénk, hogy jó úton haladunk, olykor villámcsapásként hasit belénk a felismerés, hogy valahol megint eltévesztettük a letérőt.

Hányszor voltam már hasonló helyzetben, már megszámolni sem tudom. Most mégis úgy éreztem ez az első igazán nagy pofon az élettől. Most nem tárgyakat, nem is embereket vesztettem el magam mellől, hanem a belső meggyőződésem vált megkérdőjelezhetővé. Kirabolt az idő és becsaptam magam. Amíg mások figyelmeztettek rá, nem is vettem komolyan, de most önmagam előtt meztelenné váltam. Amint ott ültem a parton, hallgattam azt esti elcsendesülést, az éj zenéjében egyre hangosabbá váltak a múlt árnyai. Az évek során kapott tanácsok, a barátaimtól és szeretteimtől jött figyelmeztetések kísértetként törtek rám. A legyintéssel elhessegetett szavak, amikre jóformán oda sem figyeltem –  amikor magamra vettem dacosan és makacsul az „azért se” ruhámat és mentem a saját fejem után- most értelmet nyertek és hűsítő felvilágosodással összeállt a kép. S micsoda műalkotás volt, szinte beleborzongtam. Abban a hitben ringattam magam, hogy megvan mindenem, boldog és szabad vagyok és észre sem vettem az igazságot. Elvakított a pillanat adta öröm, a kalandok eufóriája, amiből viszont nem tettem el másnapra semmit. Mint a mohó kisgyermek, aki minden édességet egyszerre akar felfalni, felelőtlenül és felhőtlenül csak habzsoltam az életet. Tudtam azt, hogy változtatnom kell, de nem is képzeltem volna, hogy ennyire nehéz lesz.

Az életvidám, szórakoztató legényből, aki sosem tervezett hosszútávra, akit sosem érdekelt mások véleménye, most egy csendes megfigyelő lépett elő. Sokáig csak távolról figyeltem az embereket, kerestem a szavak és mozdulatok mögötti értelmet. A beszélgetések titkát, hogy mitől lesz érdekes ? Az első kézfogás és csók izgalmát, hogy követi-e folytatás? Hogyan bontakozik ki ,s mitől lesz egyik ember társa a másiknak, mi köti majd össze őket, hozza őket közös nevezőre? Hol van a titok, miben rejlik a kulcs, amelyik majd minden zárat ki fog nyitni előttem? Minden alkalommal, más és más tapasztalattal lettem gazdagabb. De nem volt képlet, vagy megszabott sablon, amit követni tudtam volna. Elkezdtem másképpen látni az embereket. A maguk minden hiányosságával és hibájával, s ugyanúgy megláttam mindenkiben a szépet és jót. Meghallgattam az életüket, kíváncsi voltam az álmaikra. Megpróbáltam erőmön felül csak és kizárólag a másikra figyelni, míg úgy éreztem eltűnök valami zavaros és szürke ködfelhőbe.

A kalandvágyó lányok sorra átnéztek rajtam. A jókedvű csibészeknek pedig  unalmas lettem. A mókamester hirtelen kihúzta az utolsó nyulat is a cilinderből, s csak az üresen kongó tükörkép nézett vissza. Rájöttem, hogy amíg nem vagyok részese a kapcsolatnak, addig az nem lesz működőképes. Ameddig nem tudok őszintén beszélni önmagamról, megjátszás és megfelelési kényszerek nélkül, addig értelmetlen minden kutatásom. De sajnos most így ugyan abba a csapdába estem, mint gyermekkoromban. Az én életem, vágyaim és kudarcaim nem érdekeltek senkit. Amint mesélni kezdtem magamról, a figyelmük elfogyott, s különböző átlátszó kifogásokkal hagytak magamra. Az igazság már megint alul maradt a színes mesékkel, a bűbájosan csengő, de üres csábításokkal szemben. Tudtam, hogy ez sem az én utam. Valahol megint elnéztem egy kanyart és letértem a jó útról. Csak azt nem láttam, hogy meddig kell visszagyalogoljak, vagy merre kellene tovább haladjak a jó irány felé. 

Jogosan tevődik fel a kérdés mindenkiben, hogy megéri-e ez a sok fáradtság? Én úgy éreztem, hogy mindenképpen érdemes legalább megpróbálni. Látni azt a párt a tóparton, tudni, vagy inkább hinni, hogy létezik ez a tökéletes harmónia, minden harcot megér. Megtalálni a világban azt, akivel igazán teljessé válhatsz, amiről költők, festők, angyalok zengenek...

Ez volt az én hajtóerőm. Ez a keresés vezérelt, szinte dobott minden nap egyre előrébb. Minden találkozásban és megismerkedésben kerestem ezt a természet felettit, vártam a remegést, hogy a torkom kiszáradjon, hogy pillangók kergetőzzenek a gyomromban...de nem történt semmi. Lehet túl görcsösen ragaszkodtam hozzá, mert ez az érzés valahogy sehol sem mutatkozott nekem.

Már lemenőben volt a nap mikor egy széles napraforgó mezőhöz értem. Sok szép, karcsú virágszál, mind a fény felé fordítva arcát. A sorban állva messziről mind egyformának látszott. Közelebbről viszont látni lehetett, hogy különbözőek. Egyesek arcán a remény sugara aranylott; másokén a Nap tüzes csókja égett és megint csak mások arcán már a tapasztalat és csalódás szétpattant szarkalábait véltem felfedezni. A mozdulatlan hőségben csak álltak és vártak, mint valami kifutón.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tetszett nekem senki a sorból. Több lány is kiemelkedett a széles mezőből, de egyik felé sem vonzott semmi különleges belső sugallat. Akit én kerestem, úgy éreztem nem állt a sorban. Az én párom nem hasonlított még távolról sem másokhoz. Az út végén, a vonatsínek mellett, egy kis árok oldalában magányosan üldögélt egy lány. A többiek már messziről figyelmeztettek, hogy ne menjek a közelébe, ne szólítsam meg, mert magának való, bolond egy lány. De mint életemben oly sokszor, most sem hallgattam senkire. Ahogy közelebb értem hozzá, ismeretlen belső izgalom lett úrrá rajtam, s megrogytak alattam lábaim. Ő nem figyelt rám, s még örültem is, hogy nem látta miként bukdácsolok mögötte. Nem szóltam, csak halkan mellé kuporodtam, s figyeltem mit néz. Ő nem fordult felém, mintha nem is vett volna észre, csak bámult a semmibe, a végtelen sínek párhuzamosára. Néztem őt, ittam minden vonását. Majd, midőn nagy robajjal átsuhant előttünk a vonat, végre rám nézett. Hófehér arcára a nap melege csalt pírt, szemei ragyogtak, mint a csillagok, s ajka szomorúan szólt hozzám:

-Elment.

Nem tudtam kire várt, miért ült ott egyedül...de volt benne valami érdekes. Ma sem tudom megmondani miért, de tudni szerettem volna, ismerni az ő történetét. Ezért másnap is visszamentem. Aztán harmadnap és azután minden délután. Napokig csak néztem, s volt, hogy felém se fordult. Majd kérdezgetni kezdtem, s tetszett, hogy másképpen gondolkodik. Ő ismerte az arányló búzamezőket, s a sebesen rohanó patakok hangját. Újairól katica röppent fel, míg színes pillangók táncoltak hajtincsei között. Beszélgettünk, s olyan volt, mintha régről ismernénk egymást. Befejeztük egymás mondatait, vagy szavak nélkül csak összemosolyogtunk. Minden nap már alig vártam a találkozást. Éreztem, hogy egyre nő bennem a meggyőződés, hogy ez a jó út és végre magamra találtam ő általa. Mire összegyűjtöttem a bátorságomat, hogy ezt neki is elmondjam, már nem találtam őt. Hiába vártam, többé sosem jött az árokpartra. Nem látta és nem hiányolta senki, csak én. A szívem megszakadt a fájdalomtól, feltört belőlem a sírás. A napraforgók csak nevettek rajtam, ezért szégyenemben elbújtam a legközelebbi erdő sűrűjében.

 

Habarics Ilona

A legjobb helyeket Erdélyben itt találod a térképünkön:

Ha teszett a cikk oszd meg!

Kommentek (0)

Szólj hozzá te is!

Ahhoz, hogy hozzá tudj szólni, kérjük jelentkezz be!

Erdélyi Túrák Magazin
Erdélyi túrák magazin Előfizetek