Négy testvér - XII.rész

Az idő olyan, mint egy szivtelen tolvaj. Hiába kérleli az ember, hogy ne rohanjon olyan gyorsan, hiába könyörög, hogy adjon még egy kis haladékot, sosem lehet megvesztegetni, nem hajlik a kedves szóra. Makacs öszvérként kergeti a nappalt és ugyan úgy az éjszakát is, hogy a munkában megfáradt, tenni akaró ember ne találjon megnyugvásra. Sosem ismertem mást, csak a munkát. Minden percemet aktivan éltem meg, alkottam és gyarapitottam, mert tudtam, hogy másoknak szüksége van rám. Kezdetben csak önmagamért, később a testvéreimért és a közös életünkért küzdöttem. 

Esténként gyakran elmélkedem, miközben hallgatom a tűz ropogását és a lángok árnyaiban újra látom életem filmjének meghatározó képkockáit. Látom azt a védtelen kisfiút, akit sorsára hagytak, aki összerezzent a vaskapu nyikorgásától is. Azt a gyermeket, aki később mindig előrelátó módon tervezett és erős hittel fogott bele az új kezdeményezésbe. Eszembe jut, hogyan találtunk egymásra húgocskámmal, majd ahogyan harcot vívtunk a kockás takarómért öcsémmel, aki azt hitte, hogy jó poén engem utánozni. Sokáig hittem benne, hogy szerető otthonra fogunk majd találni. Később pedig, amikor négyen lettünk, már abban hittem, hogy együtt leszünk egy család. Dereng még, hogy mennyit álmodoztam az otthonról, részletekbe menő gondossággal simogattam végig minden falat és berendezést. Aztán a sors kezembe adta a megvalósítás eszközeit és álmaim végre életre keltek. Mégis, nem tudom hová lettem volna, ha kedves húgocskám nem érkezik időben segítségemre. Bizony bármennyire is szégyeltem akkor még belátni, ma már tudom, hogy a férfi lakást, a nő pedig otthont teremt. Hiába építettem hatalmas konyhát, hosszú asztallal, ami mögé majd összegyűlünk; hiába faragtam ágyakat és mintás szekrényeket, önmagukban ezek kevésnek bizonyultak volna. Mert mit ér az üres ágy takaró és párna nélkül? Mit a szekrény, melyben nincsenek ruhák? Mit a konyha, ahol nincs semmilyen edény és ugyan mit az asztal, amire nem kerül finom eledel? Az otthonteremtés nagy részét így hát kettesben végeztük. Húgom megtöltötte a házat élettel, hogy a hétköznapok ne csupán a máról szóljanak, de lehessen holnapot és jövőt is tervezni.

Emlékszem, hogy ebbe a sürgés – forgásba csöppent bele kisöcsénk, aki ekkora már kész legénnyé cseperedett. Bezzeg őt nem érdekelte a munka, vagy az otthon megalapozása, csakis az élvezetek. Nem tudott betelni a visszakapott szabadság örömével, s így azt az életet kereste, amire még az árvaházi idő előtt emlékezett. Nem akarta elfogadni, hogy a dolgok megváltoztak és bizony már ő sem az a kisfiú, aki akkor volt...De nem tudtunk rá ész érvekkel hatni. Míg mi ketten dolgoztunk, ő nap estig a várost járta. Amíg mi gyűjtögettünk, ő két kézzel szórta szét minden vagyonunkat. Mérges voltam-e rá? Igen, nagyon is. De sosem emeltem rá kezet, mert mindig eszembe jutott, hogy nem vagyunk egyformák. Ha az ember úgy ismert és szeretett meg valakit, hogy elfogadta másságát, akkor ne akarja megváltoztatni, alakítgatni a saját elvárásai alapján.

Szinte minden készem állt, amikor megérkezett a családba legkisebb húgom is. Már nagyon vártam azt a napot, mikor végre itt is együtt lehettünk. Amikor először ült asztalhoz a család és együtt néztük a kandallóban ropogó tűz fényeinek táncát megfogadtam, hogy mi négyen elválaszthatatlanok maradunk. Történjen bármi, sodorjon minket bárhová is a sors, mi akkor is össze tartozunk és egy család maradunk.

Ma már tudom, mekkora butaság volt azt hinni, hogy a jövőkép, amit én terveztem hosszútávon fenntartható és mindenkinek egyformán jó lesz. Úgy jöttek elő a természetünkből fakadó különbséget és nézeteltérések, mint fonnyadó levelek peregnek a fákról az első csípős dér után. Olyan nehéz volt és kegyetlenül sokáig tartott, amíg egymásra találtunk, s ehhez képest rettenetesen rövid idő alatt maradtam újra egyedül. Nem is tudom, mi történt volna velem, ha nem lett volna a műhely, s nem foglalhatom el magam a faragás adta örömmel. De, akinek a szíve csordultig van szeretettel, sajnos nem éri be morzsákkal. Egyre gyűltek a kis faragott figuráim, az evőeszközök és bútordarabok, a szebbnél szebb és cifrább játékok-  lassan már alig fértem el a műhelyben tőlük. Ekkor támadt az az ötletem, hogy elajándékozom. Igen ám, de ha valakinek adtam valamit, rögtön azt nézte, hogy mit adhatna cserébe? Sehogyan sem volt ez jó így, hiszen nekem újabb és újabb ajándékaim készültek. A viszonzástól pedig csak úgy tudtam megszabadulni, ha nem tudták, hogy én adtam őket. Előkészítettem mindent gondosan, majd amikor végre besötétedett, elindultam a szomszédokhoz és az ajtó elé helyeztem a nekik szánt meglepetéseket.

Megtanultam viszont, hogy az ajándékoknak értéke van, s eme érték nem a nagyságban, vagy az anyagi vonzatában keresendő, hanem a ráforditott időben és az ajándék személyességében. Később megértettem azt is, hogy ha az ajándékozás egy bizonyos naphoz, alkalomhoz kötődik, akkor megszokássa, megismételhető hagyománnyá nőheti ki magát. Igy tettem hát én is és mivel már volt értelme az alkotásaimnak, nem éreztem magam feleslegesnek, sem pedig egyedül. Voltak napok, amik sólyom szárnyon nagyon gyorsan elröpültek, s megint mások, melyek mintha beton súlyt húztak volna lábukon, vánszorogtak eredménytelen kinlódással. 

Egyik ilyen fárasztó napom után, éppen csak begyújtottam a kandallóba, mikor zajt hallottam. Nem tudtam hirtelen fel sem fogni, de mintha közeledő emberek lépteit hallottam volna, miközben fülbemászó ritmusban énekeltek. Egyszer már volt szerencsém találkozni egy vidáman cserregő – berregő szines álarcokba bújt csapattal, de ők vasvillákkal és rikoltásokkal jöttek, nem pedig csendes énekszóval. Azért óvatosan kinéztem az ablakon, hogy meglessem őket. Három alak érkezett a kapú elé, majd nagyon otthonosan mozogva léptek be az udvaromra és közeledtek a bejárati ajtóhoz. Nem mozdultam az ablaktól, mig el nem hallkult a dallam és be nem kopogtattak. A széltől kipirult mosolygós arcok a számomra kelkedvesebb emberekhez tartoztak. Hinni sem mertem, de lám, előttem állt három régen nem látott testvérem, kézen fogva, mint ahogyan megálmodtam valamikor réges – régen.

Nem csak hatalmas meglepetés volt, de örömünnep is számomra, mert miután lassan kirepültek védő szárnyaim alól, attól féltem sosem leszünk már újra így négyen. 

Nem szőttem terveket, nem építettem hirtelen újra közös jövőt, csak örültem, hogy újra látom őket, hogy együtt vagyunk. 

A meghitt pillanatot megint öcsém bohémsága törte meg, de most valahogy egyáltalán nem tűnt sem túlzásnak, sem pedig rosszindulatú tréfának. Azt találta ki, hogy menjünk ki az erdőbe, válasszunk ki egy termetes fenyőt és öltöztessük díszbe a nagy találkozás örömére.

Legkisebb húgocskám rögtön kapott az alkalmon és leosztotta azonnal a feladatokat, hogy ki mit csináljon. Másik húgom a tőle megszokott, bölcs mosollyal hozta a kabátokat és sálakat, mert mindig is ő anyáskodott felettünk és vigyázott reánk.

El sem tudom mondani milyen boldogság volt ez számomra, mint ahogy annak a varázsát sem, ahogy együtt díszítettük fel az erdő legszebb fáját. Ott álltunk mellette, csodáltuk, énekeltünk és a szívem újra megtelt szeretettel. Elröpült minden fáradtságom, minden bánatom. Tudtam, hogy nem tart sokáig, azt is, hogy talán megismételhetetlen ez a csoda, de amit akkor és ott átéltem, minden szenvedésért, várakozásért és csalódásért kárpótolt. 

Azóta szerencsésre ez is családi hagyománnyá vált, s a történetünk minden alkalommal, időről – időre mesélésre kerül, hogy gyermekeink és unokáink is megismerjék. Vigyék tovább örömünket, s tanuljanak a hibáinkból.

Habarics Ilona

Vége

A legjobb helyeket Erdélyben itt találod a térképünkön:

Ha teszett a cikk oszd meg!

Kommentek (0)

Szólj hozzá te is!

Ahhoz, hogy hozzá tudj szólni, kérjük jelentkezz be!

Erdélyi Túrák Magazin
Erdélyi túrák magazin Előfizetek