Négy testvér - VII.rész

II fejezet

Szabályok nélkül nem működik a rendszer. Ha a csínyekért nem járna büntetés és a jótettekért dicséret, talán nem is ismernénk fel a jó és rossz közötti különbséget. De ki dönti el, hogy mi számít jónak és honnan kezdődik a gonoszkodás? Miért számít rossznak az, hogy ha valaki nem akar behódolni a társadalom által megszokott, vagy elfogadott normáknak? Sosem értettem pedig folyamatosan kerestem rá a választ. Úgy gondoltam, hogy az élet egy egyszeri és megismételhetetlen ajándék, amit úgy kell élni, hogy önmagunk boldogok és elégedettek legyünk. Ha visszanézzük majd életünk emlékkönyvét, ne azt lássuk benne, hogy mennyi mindenre vágytunk, amit nem volt bátorságunk kipróbálni; mennyi mindent szerettünk volna, de lemondtunk a saját álmainkról, csak azért, hogy másoknak megfeleljünk. Legyen az a könyv olyan, hogy minden oldal kalandokkal és színes képekkel teli. Amit nem csak megélni, de visszaemlékezni rá is jó érzés legyen. Bármi történt velem az életem során, mindig magammal vittem a kellemes emlékeket és mindig próbáltam az adódó helyzetből a legjobbat előcsalogatni.

Kicsit hasonlatos ez a színházi világhoz. Kitalált személyek bőrébe bújva magunkra öltünk olyan jellemvonásokat, amiket magunknak szeretnénk. Eljátszunk jeleneteket, majd a beszélgetéseket újra és újra elemezve és kiértékelve figyeljük és értsük meg a másik személy reakcióját. Én mindig is komikus akartam lenni, nevetni és nevettetni. Lehetett egy ártatlan vicc, csipkelődő tréfa, tartson egy percig, vagy akár hosszú heteken át, nekem az volt a legfontosabb, hogy megéljem a beteljesülés pillanatát. Kevés partnert találtam hozzá, s ahogy teltek az évek és egyre idősebbek lettünk, úgy apadtak el mellőlem ezen kevés társak is. A felnőtt kor, felnőtt gondolkodást és problémákat hozott az utunkba, s aki nem állt félre, azokat magával sodorta. Egyeseket talán túlságosan is. Lassan eltűnt arcukról a mosoly és felváltotta valami mogorva vihar előtti csend. Ez ijesztően hatott rám. Menekültem az ilyen emberek elől, de előbb – utóbb mindig megtaláltak. Az árvaházban a felvigyázók próbálták rám erőltetni a szabályokat, majd a testvéreim akartak gúzsba kötni...de nem hagytam magam. Minden nap azt hallgattam, milyen nehéz a megélhetés. Kelljek fel korábban és keressek munkát. Kezdjek valamit az életemmel és legyen belőlem valaki...de én úgy éreztem, hogy már vagyok valaki. Viszont ezt a valakit nem értékelte senki, sőt mindenki csak fogást keresett rajta, hogy mit és hogyan lehetne megváltoztatni.

Egyik napon aztán betelt a pohár és elegem lett. Megszöktem az állandó nyaggatás és felelősség elől. Legalábbis azt hittem. Kiérve az erdőből, átrohantam egy széles mezőn, gyümölcsösön és csak futottam kimerülésig. A távolból nevetés és halk zene hallatszott. Közelebb érve fények ragyogtak át a lombok között és vízcsobogás zajára lettem figyelmes. A tó másik oldalában színes napernyők álltak, apró asztalokkal és fonott gyékényfotelekkel. A pázsiton egymás mellett sátrak, míg középen lángtáncot járt a tábortűz. Egy tucat fiatal vette körül, ők énekeltek és nevetgéltek, szaladgáltak és ugráltak a vízbe. Megszeppenve nézem őket, s felcsillant bennem a remény, hogy igen, így is lehet élni. Ezt szeretném csinálni, csak üldögélni a vízparton, sütögetni, játszani, szórakozni.

Nem akartam megzavarni őket, ezért úgy döntöttem, hogy ezt az éjszakát még egyedül töltöm, de másnap csatlakozom hozzájuk.

Az egész napos rohanás után úgy elringatott a zene és a természet lágy moraja, hogy csak kevéssel dél előtt ébredtem fel, akkor is a gyomrom kérlelő szavára. Hamar magamhoz tértem, mert a tegnap esti idilli képből semmi sem maradt. A szemben lévő tópart üres volt, csak az asztalok maradtak és az összecsukott napernyők. Hiába kerestem a fiatalokat, csak hátrahagyott zacskókat és dobozokat találtam, s a tábortűz kialudt hamvait. Elindultam vissza a gyümölcsös felé, hátha találok valami ennivalót. Eddig nem volt gondom ilyesmire, most viszont olyan problémává nőtte ki magát, amely egyre hangosabb morgással fenyegetett. Nem szívesen emlékszem vissza az elkövetkező pár napra, a kínok kínját éltem át. Eddig sosem kellett magamról gondoskodjak, fel sem tudtam fogni ez milyen nehézségekkel jár. Ám hamarosan újabb fiatal csapat érkezett a partra, s már tudtam, nem szabad kivárni a holnapot. Sajnos most sem jártam sikerrel. Nem láttak szívesen, főleg a lányok közelében. Nos igen, nekem a női nem képviselőinek szívét mindig is könnyebb volt megszelídíteni. Egy pár kedves szó, huncut mosoly, vagy csak hegykén odavillantott kacsintás...általában célba talált. Így lett volna most is, ha a féltékenység zöld szemű szörnye nem hozza elő az állatot férfitársamból, aki szégyenszemre a tó vizébe merített. Ez olyan vicc volt, amin mindenki nevetett, csak én nem. Nem tudtam értékelni ezt a fajta poént, mert általában én nevettem, s nem rajtam nevettek.

Lassan megtanultam melyik gyümölcs ehető, melyik bogyót érdemes leszedni, hogyan érdemes bekúckózni magam éjszakára. Idővel azt is, hogy a lányokat át kell csábítani a saját térfelemre ahhoz, hogy ne a tóban végződjön az este. Egész gyorsan belejöttem, olyannyira, hogy már vissza is tudtam vágni, s újra én voltam nyeregben a poénok gyártásához. Újra magamra találtam és jobban elememben voltam mint eddig valaha. Lányok jöttek egymás után, mindegy volt, hogy karcsú vagy gömbölyded. Igazából azt sem érdekelt, hogy szőke, barna, vörös vagy fekete. Nem figyeltem sosem a szemük színét, s eszem ágában sem volt megjegyezni a nevüket. Csak fecsegtek, nevetgéltek minden értelem nélkül. Mint apró lepkeszárnyak halk suhogása. Édes volt megannyi, s jó volt cirógató karjaikban heverészni. Bármilyen gondom is akadt, az sosem jutott az eszembe, hogy visszakullogjak a testvéreimhez. Idegenek nevetése sosem fájt annyira, mint az ő megvetésük.

Sok idő telt el gondtalan semmittevéssel. Mikor meghallottam a világra szóló esküvő hírét, egy újabb lehetőséget láttam benne a szórakozásra. Nem is gondoltam, hogy ilyen jól fog sikerülni. Ellopni a fátylat és a menyasszony cipőjét nem volt előre eltervezett dolog. De nagyot nevettem, ahogyan a dühtől kipirult arcokon előbújtak a szeplők, mint ahogyan a fellibbenő szoknyák és összekócolt hajfonatok is csupán kacagást váltottak ki belőlem. Mindenki rohant fel – s alá, mint a felbolydult hangyák a bolyban. Csak a rég nem látott húgocskám nem akarta érteni a viccet. Pedig régen még társam volt egy hasonló csínytevéshez. Szomorúan értettem meg, hogy ő is felnőtt, megkomolyodott, mint a legtöbben.

A kegyetlen idő mindent és mindenkit elvett mellőlem. Megsavanyodott a lelkük, s bezárult a gyermeki világ előttük. Tanúja voltam, de áldozata nem. Szembeszálltam vele, s meghazudtolva minden törvényét és akaratát, rajtam nem fogott ki.

Egyik hétvégén viszont megváltozott valami. Nem egy csapat fiatal érkezett a tópartra, hanem két lakókocsi. Nem korom béli, vagy fiatalabb lányok napoztak és pancsoltak a vízben, hanem kisgyermekek, akikre hol a nagymama, hol az édesanyjuk felügyelt. A férfiak tüzet gyújtottak és meséltek a kicsiknek, s én valahogy nem illettem bele a képbe. Néztem őket a másik oldalról, szerettem volna hallani, hogy miről beszélnek, de nem volt bátorságom csatlakozni hozzájuk. Csak ültem és figyeltem. Így láthattam meg azt is, ahogyan az éj csendjében apa lágyan megfogta anya kezét és sétálni mentek a parton. Majd leültek szorosan egymás mellé, s míg apa cirógatta anya karját, ő ráhajtotta fejét apa vállára. Úgy ültek ott, mint egy fa összefonódott ágai. Ekkor éreztem először, hogy valami nem teljes egész bennem. Hiába ült már mellettem a legszebb lány, hiába néztem már sokakkal végig a naplementét, nem kapcsolódtam érzelmileg egyikhez sem. Szemükbe nézve nem láttam a mélységet, amibe örömmel süllyedtem volna, s karjaikban nem kívántam soha, hogy a hajnal ne szakítson el. Látva viszont ezt a párt ott ücsörögni szótlanul a tóparton, rádöbbentem, hogy szeretném én is ezt érezni. Minden amit elértem, most homokszemenként csúszott ki a kezemből, s csak az üresség és hiányérzet maradt a mellkasomban.

Habarics Ilona

A legjobb helyeket Erdélyben itt találod a térképünkön:

Ha teszett a cikk oszd meg!

Kommentek (0)

Szólj hozzá te is!

Ahhoz, hogy hozzá tudj szólni, kérjük jelentkezz be!

Erdélyi Túrák Magazin
Erdélyi túrák magazin Előfizetek