Négy testvér - VI.rész

I. fejezet

Életem során nagyon sok emberrel találkoztam, de keveset ismertem meg közülük. Még kevesebbnek engedtem, hogy engem megismerjen. Annyi gúnynevet és jelzőt aggattak rám az évek során, hogy egyre kevésbé éreztem fontosnak védekezni, vagy éppen bizonyítani az ellenkezőjét. Ha szóba kerültem, inkább a csínyeim kaptak erősebb hangsúlyt, s csak a hozzám igazán közel állók tudták, hogy néha voltak komoly, filozofikus gondolataim is. Bátyámnak meséltem el legelőször ott az árvaházban, hogy valójában egy szerető család egyetlen gyermekeként láttam meg a napvilágot. Bár a kegyetlen, de gyógyító idő lassan mindenre a feledés ködét borította, arra még tisztán emlékszem most is, milyen volt az aranyló búzamezők illata, vagy a hamvas földi eper íze. Emlékszem a poros kis utcára, ahol botorkálva indultak reggelente iskolába a gyerekek, mint ahogyan a felhőtlen jókedvre is, mely szétáradt a perzselő napsütésben. Emlékszem dolgokra, tárgyakra, s a zakatoló vonat füttyére, mely végleg elsodort szüleimtől. De most sem tudom felidézni, hogy pontosan mi is történt velem azon a bizonyos napon. Rémálomként kísértett a mozdony, a kerekek zakatolása, a fütty. Mindig egy alagútból bukkant fel, három óriási szemével és csattogó fogakkal, mint valami fémszörnyeteg. Gyűlöltem a vonatokat. Egyik bölcs gondolatom az volt, hogy olyan vagyok, mint egy falevél. Lassan bontakoztam ki a rügyből, s bár nagyon hasonló voltam a többiekhez, mégis különböztem. A rajtam végigfutó erezet, mint megannyi kedves, vagy bántó szó, kellemes vagy éppen fájó emlék – mély és meghatározó barázdákat, vagy szétfutó, félszíni harcolásokat hagytak rajtam. Ezek tettek egyedivé, ezek formáltak. S egy napon valaki leszakított.

Akkor még túl kicsi voltam, hogy felfogjam mit is jelent ez a törés az életemben. De évekig próbáltam megőrizni a jókedvemet, mesélni az emlékképeket, míg rá nem jöttem, hogy felesleges próbálkozás. Az árvaház nem otthon, a repedezett plafon nem a csillagos ég, s a mindig kiáltozó felügyelők egyike sem édesanyám. A többiek is furcsán néztek rám, mintha nem egy nyelven beszéltünk volna. Hiába dicsértem a búzatáblákat, meg a színes virágokat, a mennyei gyümölcsök édes zamatát. Meséltem nekik zöld mezőkről, csörgedező patakokról, égig érő fenyvesekről – bár csodálva hallgattak, legtöbben azt hitték, csak kitaláltam az egészet. Minden amit mondtam idegen volt számukra és szépen lassan egyre távolabb került tőlem is. Hiába mondtam igazat, nem vettek komolyan. Míg arra jutottam, hogy az igazság senkit sem érdekel. Új életem lett, ahol bátyám volt a családfő. Általában ő határozta meg, hogyan töltjük majd a napot. Nővérem szerette a történeteimet, de csupán a színek világa ragadta magával. Húgocskám pedig, az az édes kis csöppség, milyen morcos tudott rám lenni, mikor combomra ültetve lovacskáztam vele. Egy család voltunk, összetartoztunk, s mégis úgy éreztem, én vagyok a fekete bárány. Most is kilógtam a sorból. Untam magam, s lassan a napok egy ragacsos masszává álltak össze, amiből mindenképpen szabadulni vágytam. Úgy döntöttem megmutatom a testvéreimnek, hogy nem csak bátyám tud szórakoztató programot kitalálni, de én sokkal viccesebb vagyok. Gondoltam, hogy színházast fogunk játszani, s másnap reggel a bátyám bőrébe bújtam. Magamra tekertem kockás takaróját és letelepedtem az ablakba. Bámultam kifelé és vártam a többieket. Én azt hittem jót nevetünk majd, de a bátyám nem találta viccesnek, hogy elvettem a kedvenc takaróját, s elrontotta a hangulatot. Másnap újra próbálkoztam, s a nővérem színes ceruzáival kifestettem az árvaház egyik falát. Sajnos a művet nem tudtam befejezni, mert elcsíptek a felvigyázók, s kergetni kezdtek a folyóson. Persze én, ahol csak tudtam csíkot húztam a falon. Viszont a nagy rohanásban pár ceruza eltörött. Így nem csak büntetést kaptam, de még a nővérem is megharagudott rám. Persze megbántam, hogy a játék rosszul sült el, de ha őszinte akarok lenni, akkor azt is be kell vallanom, sosem szórakoztam még olyan jól, mint mikor a bátyámat utánoztam, vagy amikor a felvigyázók kergettek. Próbáltam én csendben maradni, tanulni és jól viselkedni, de valahogy mocorgott bennem a kisördög, hogy újra átéljem azt az adrenalin löketet, azt a heves szívdobogást, amit csínytevés közben éreztem. Az voltam én, az volt számomra a szabadság. Így hát mindenből igyekeztem a legjobbat kihozni. Volt, hogy felborítottam a felmosó vödröt, hogy csúszdát csináljak a folyosóból. Máskor cipőkrémmel kentem be a kilincseket. De előfordult, hogy belecsíptem a kenyérszeletekbe ebéd előtt, majd mikor már mindenki leült az asztal mellé felkiáltottam, hogy egér. Mekkora visítozás volt, még ma is megnevettet. Párnát szaggattam, hogy nyáron is legyen havazás, gesztenyével ablakot törtem,  és még sorolhatnám mit ki nem találtam...de csak kevesen nevettek velem együtt, s mindig büntetés járt a móka után. A felnőtteknek semmi humorérzéke nincs. Akkor döntöttem el, hogy én aztán sosem növök fel, halálom napjáig vásott kölyök maradok.

 

Habarics Ilona

A legjobb helyeket Erdélyben itt találod a térképünkön:

Ha teszett a cikk oszd meg!

Kommentek (0)

Szólj hozzá te is!

Ahhoz, hogy hozzá tudj szólni, kérjük jelentkezz be!

Erdélyi Túrák Magazin
Erdélyi túrák magazin Előfizetek