Négy testvér - III.rész

Úgy mesélték nekem, hogy születésem napján a tó áthatolhatatlan jégpáncélja kettéhasadt. A madarak fölreppentek a zajra, s még a téli álmát alvó medve is kinézett a barlangjából. Szerettem ezeket a történeteket és minden mesét, amit testvéreim találtak ki csak azért, hogy sose legyek szomorú. Szerencsésnek mondhatom magam, mert a négy testvérből álló családban én lehettem a legkisebb.

Amikor mégis rám tört a szomorúság az árvaház hideg és penészes falai között, bátyám fogott egy vastagabb kartont és rajzolt rá egy csillagot. Majd szépen körbevágta és az udvaron talált fapálcikára ráerősítette. Megragadta a karomat és nagyon komolyan, határozottan azt mondta.

-Soha ne felejtsd el, hogy te egy különleges ember vagy. Nagy dolgokat fogsz véghez vinni. Fogd ezt a varázspálcát, s mikor a szíved megtelik melegséggel és szeretettel, varázsolni fogsz!

Hittem neki, mert annyira meggyőző volt. Sohasem csalódtam benne és tudtam, hogy a legjobbat szeretné nekem az életben. Így hát attól a perctől kezdve mindig velem volt a pálcám. Ha kinn játszottam az udvaron, ha benn szaladgáltam az árvaház folyosóin, ha fürödni vittek a felvigyázók, s még akkor is ha lefeküdtem. Magam mellé fektettem az ágyba, betakargattam, és elképzeltem, hogy neki is szüksége van alvásra ahhoz, hogy másnap végre varázsolni tudjunk. Az én világomban nem volt helye a fájdalomnak és a sírásnak, csakis a várakozásnak. Amikor legidősebb bátyám elhagyta az árvaházat kicsit összetörtünk. Ő volt a legidősebb, így hát minden dologgal hozzá szaladtunk. Ezt a szerepet örökölte nőverem távozásáig, majd pedig kisebb bátyám...bár ebben a kapcsolatban inkább én voltam a józanabb.

Mikor végre eljött az én időm, semmi negatív érzés nem volt bennem.

Tudtam, hogy odakint vár a családom, a nagybetűs élet, ahol majd nagy dolgokat fogok tenni. Vártam töretlenül a napot, mikor végre varázsolni fogok. Mert tudtam, hogy mindegy mennyi idő telt el, mindegy mennyi tapasztalatot gyűjtöttem eddig, nem volt, nem lehetett elég, mert nem jött el a nagy nap. Annak pedig biztosan jönni kell, mert megígérték nekem. A bátyám pedig sosem hazudna, főleg nem ilyen fontos dologban. Magam mögött hagyva a nyikorgó vaskaput, megláttam a lovasszekeret. Bakján egy őszülő halántékú, szépen kikerekedett férfi ült. Mellette egy komoly, de kedves arcú hölggyel. Hátul pedig egy mosolygós, kócos legény, aki egy juhászkutyával játszott. Istenem mennyire örültem nekik. Annyira hiányoztak és milyen jó volt most mindhármukat a karjaimba zárni. Bárcsak örökre így maradhatott volna.

Ez az idill sajnos nem tartott sokáig. A tökéletes család, mint tünékeny álom szertefoszlott, mikor a négyes felbomlott és szenvedélyektől mérgezett kisebb bátyám saját útját akarta élni. Azt ismételgette, hogy visszafogjuk, megfolytjuk állandó aggodalmunkkal és féltésünkkel, nem bírja tovább. Hiába győzködtük, hogy az ismeretlen mennyi veszélyt rejt és maradjon velünk, nem jártunk sikerrel. Egy reggel, köszönés nélkül elszökött. Semmit sem vitt magával, csupán szívemből egy darabot. Itt hagyott viszont minden emléket, minden mosolyt és minden vitát...mindent, ami akkor is eszembe juttathatná, ha véletlenül egy pillanatra is elfelejteném.

Évekkel később nővérem is elhagyott bennünket, hívta az önmegvalósítás. Érezte, hogy más küldetése van az életben, mintsem a nővér szerepét játszani nekünk.

Akkor még nem tudtam, hogy mit jelentenek ezek a szavak. Milyen nyugtalanságot és önmarcangoló érzést jelent a felismerés, hogy nem vagy kerek egész. Nem találod a helyed, nem tudod, mihez kezdj magaddal. Milyen, mikor minden kiesik a kezedből és teljesen sután történik a legjobb szándékból történő tetted is. Akkor még azt hittem a bátyám oldalán találom meg életem értelmét, együtt öregszünk meg a kis erdei otthonunkban...de nem így lett.

Hosszú napokon át, több milliószor átgondoltam, elterveztem, miként mondom majd el, hogy én is elmegyek. Már előre láttam, hogy nem fogja megérteni, mélyen meg fogom bántani, hogy hálátlannak és gonosznak fog nevezni, mert én is hűtlenül elhagyom. De kapaszkodtam az ő szavaiba. A nekem mondott biztató szavakba, miszerint, rám még nagy dolgok várnak.

Próbáltam pont olyan komolyan és meggyőző módon hatni rá, mint anno ő tette velem az árvaház udvarán. Bevettettem mindent, hogy a lehető legfinomabb módon, de ellenvetést nem tűrően hassak rá. S úgy látszott az őszinte szavak, az igazi vallomás hatott rá. Láttam, ahogy árnyék vetül ragyogó szemeire és szinte éreztem a kegyetlen lemondást, de egyetlen zokszó nélkül elengedett. Az én drága bátyám, aki felnevelt, aki apám helyett is apám volt, most elengedte a kezem. Olyan óriási szabadságot kaptam, hogy hirtelen megijedtem tőle. De nem akartam megtorpanni, nem akartam már az első lépések előtt visszakozni, így nekivágtam az ismeretlennek.

De az én nagy erőm és bátorságom csak az első mezőig tartott. Mikor kiértem az erdőből és megpihentem egy padon, elővettem táskámból a tőle kapott varázspálcát és gyermeki módon potyogni kezdtek a könnyeim.

Családban felnőni, ahol mindig figyelnek rád és szerető gondoskodás ölel nap, mint nap- a világ legjobb érzése. Szeretni és szeretve lenni- a legtöbb, mi adható és kapható, nincs ember, aki kívánhat ennél többet. Bár árvaházban nevelkedtem, a testvéreimnek köszönhetően sosem éreztem ennek súlyát és árnyoldalát. Mindig velem voltak, mindig vigyáztak rám. Most viszont egyedül voltam, szemben az egész világgal, ami úgy meredt elém, mint ijesztő óriás.

Arcomon végiggördülő könnyeim keresték a vigaszt, végigcsúsztak ujjaimon, egészen a pálca végéig, a csillagom legtávolibb csücskébe. Mikor már egész cseppé növekedett, lepottyant a földre. S hirtelen megszületett az első csoda. A könnycsepp nyomán megolvadt a hó és alóla valami zsenge, friss fűszál kandikált ki. Nem akartam hinni a szememnek, de valahol mélyen tudtam, ez volt a varázslat, amiről bátyám mesélt, s amire mindig is vártam.

A legjobb helyeket Erdélyben itt találod a térképünkön:

Ha teszett a cikk oszd meg!

Kommentek (0)

Szólj hozzá te is!

Ahhoz, hogy hozzá tudj szólni, kérjük jelentkezz be!

Erdélyi Túrák Magazin
Erdélyi túrák magazin Előfizetek