Négy testvér - II.rész

Milyen gyarló és egyszerű az emberi természet. Alig kap némi morzsát a sorstól, máris királynak gondolja magát. Az öröm szikrájának fénye úgy lobbantja lángra harmatgyenge szívét, mintha a Napot tartaná tenyerében. Így történt ez velem is. Azt hittem, hogy legidősebb testvérként az évek alatt az élethez bölcsességet is gyűjtöttem. Azt gondoltam, hogy az árvaház falain kívül pont olyan határozott és védelmező leszek majd, mint amikor a kisebbekért kellett kiállni. Hogyan lehettem ennyire naiv? Hisz odabent a legnagyobb gondunk is gyermeteg volt a valódi élet döntéseihez képest.

Sokszor elterveztem már, végigpörgettem magamban, mint egy film kockáit, hogyan is kezdek majd bele a nagybetűs életbe. Kilépve majd az árvaház kapuján , hogyan teremtem majd meg felnőtt létem, később pedig családom jövőjét. Ahogy közeledett a távozásom napja, egyre inkább megrészegítettek a tervek és álmok. Mikor pedig végre eljött a nagy nap, nem volt nagy búcsúzkodás. Felvérteztem magam bátorsággal és a remény magját hagytam testvéreim lelkébe örökségül. A reményt, hogy hamarosan találkozunk és megszokott életünk töretlenül folytatódik tovább. A régi vaskapu most nem ijesztett rám. Viszont mögöttem bezáródva nyikorgásától még most is végigfutott a hátamon a hideg. Ez a hang eszembe juttatta, milyen apró is voltam érkezésemkor, milyen jelentéktelen porszem ebben a hatalmas gépezetben.

Nem hittem volna, hogy ez marad a következő időszak meghatározó érzése. Az álmaim és terveim úgy törtek szilánkokra, mint betonhoz csapódott üvegpohár. A próbálkozásaim pont olyan gyengék és jelentéktelenek voltak, mint az árvaházban lévő jajszavak és siránkozások. Most is az emberek megvetése, sajnálata és gőgje vett körül. Átnéztek rajtam, félre löktek, hiába teltek el felettem az évek. Kilátástalan volt a helyzet és olyan hideg a nagyvilág. A latyakos időben olcsó cipőm megtelt vízzel. Vékonyka nadrágomban fagyos kézzel szorított a jeges szél. S amikor még ráadásképen a fákról nyakamba huppant egy kupac hó is, felrobban bennem valami és egyszerre kezdtem haragudni az egész világra. Haragudtam az emberekre, haragudtam saját magamra, de legjobban erre az igazságtalan sorsra, mely rendkívül zsugori módon osztogatta nekem a jót. Elindultam egy utcán és csak mentem. Már nem tudtam hol vagyok, mennyi idő telt el, csak ropogott a hó lábam alatt, csúszkáltam és botladoztam, mígnem rám esteledett. A bánat kezdett szívemben fészket rakni, míg a fáradtság egyre jobban húzta vállaimat. Éreztem, hogy erőm elhagy, s a fagyos föld egyre inkább ragaszkodik testemhez. Aztán sötét lett. Teljesen sötét.

Mire magamhoz tértem, egy lovasszekéren zötykölődtem, betakarva egy vastag takaróval, ölembe pedig bozontos kutya heveredett. Mozdulni sem mertem, de a kutya rögtön jelezte gazdájának, hogy magamhoz tértem. A szekér bakján alacsony termetű, idősebb férfi ült. Kedves hangon szólt a kutyához, majd lovaihoz,s éreztem, hogy balra húzunk az úton és lassan megállunk. Úgy tartják, hogy sokkal merészebb az ember, ha nincs veszíteni valója. Nekem jelen esetben nem volt, mégis féltem az ismeretlentől, az újabb elutasítástól. A férfi odalépett hozzám, majd szorosabbra tekerte testem körül a takarót. Meleg kezét a homlokomra tette, majd megsimította az arcomat és nyugtatóan annyit mondott – nem lesz semmi baj. Az esti fények régóta mögöttünk maradtak. Az utat minden oldalról sűrű fasorok ölelték, míg megérkeztünk egy tisztásra. A kutya, aki addig mozdulni sem akart mellőlem, leugrott a szekérről és hangos csaholással rohant a kerítéshez. Átugratott rajta, mintha csak egy akadályversenyen teljesítene és pillanatok alatt a ház ajtaja előtt kuporgott. Mikor a szekér is beállt a helyére, a férfi lesegített és meghívott a házába. Eddig sosem tapasztalt melegség árasztott el, a kedvesség és jóság keze most érintett meg csak igazán. Úgy fogadott be engem ez az ismeretlen férfi, mintha már régi ismerősök, jó barátok lennénk. Amíg én felengedtem a házban, s lassan kortyoltam a gőzölgő teámat, addig ő mesélt. Megtudtam, hogy évek óta egyedül él a házban. Felesége hosszú szenvedés után tért örök nyugalomra, gyermekük pedig nem született. Bútorkészítéssel foglalkozik,hogy most is éppen egy kiszállásból érkezett haza. Ittam minden szavát, s percről – percre egyre jobban féltem attól, hogy nekem szegezi a kérdést és szint kell vallanom. Minden eddigi beszélgetésnek, minden eddigi próbálkozásomnak az vetett véget, hogy elmondtam az igazat. Mikor megtudták rólam, hogy árva vagyok és semmim nincs, azonnal be is helyeztek egy bizonyos dobozba, a selejtes , felesleges dolgok közzé. De amikor valaki ilyen őszintén és szívélyesen fogad, mint engem ez a férfi, nem teheted meg vele, hogy félrevezeted.

Lélekben próbáltam felkészülni rá, hogy ha az éjszakát nála is tölthetem, reggel bizonyosan távoznom kell. Megláthatta rajtam az egyre növekvő félelmet, ám mikor elmeséltem őszintén életem történetét, furcsa dolog történt. Térdre borult és imádkozni kezdett. Kézen fogott és egy lezárt szobába kísért. A szoba telis - telve volt fából faragott játékokkal. A férfi könnybe lábadt szemmel nézett rám és elfojtott hangon azt súgta – már nagyon régóta vártalak. Hosszú éveken át fohászkodtak egy gyermekért, valakiért, aki támaszuk lesz majd öregségükre. Sosem adták fel ennek a reményét és íme, a kitartás meghozta gyümölcsét, vagyis engem. Azon az estén ez a férfi édesapámmá vált, én pedig...én az értéktelen, az apró porszem, a jelentéktelen senki – előléptem isteni csodává, áldott ajándékká.

Minden napon azon iparkodtam, hogy jóságát meg tudjam hálálni, ne okozzak csalódást. Ő pedig tanított. Megtanított arra, hogy a fának lelke van és hogy nem én, vagy bármilyen ácsmester, fafaragó, hanem a fa dönti el és súgja meg, hogy milyen formában szeretne új életre kelni. Tanított figyelni és hallgatni, de főleg meghallani és látni a fontos dolgokat. Tanított az érintés nyelvére, a simogatás erejére, arra, hogy egy mesterséget nem tanulni, hanem ellopni, érezni kell. S mennyi dolgot taníthatott volna még, ha a gonosz párkák el nem vágják életének fonalát.

Amikor újra egyedül maradtam, valahogy mégsem éreztem magam teljesen egyedül. Az otthon, amibe befogadott ez a jó ember; a műhely, ahol új életet és értelmet nyertek a fatörzsek a kezem alatt; a mesék, amik visszhangoztak a falakból, most erőt adtak nekem a folytatáshoz. Tudtam és lelkemben éreztem is, hogy nem csak önmagamért kell most erősnek lennem, hanem a testvéreimért is, akik még a nyikorgó vaskapu és a szürkévé öregedett árvaház falai mögött várják a szabadulást. Nekik én vagyok a remény idekinn. Én vagyok az a jó ember, aki otthont és védelmet biztosítok majd számukra.

 

Habarics Ilona 2020

folyt.köv

A legjobb helyeket Erdélyben itt találod a térképünkön:

Ha teszett a cikk oszd meg!

Kommentek (0)

Szólj hozzá te is!

Ahhoz, hogy hozzá tudj szólni, kérjük jelentkezz be!

Erdélyi Túrák Magazin
Erdélyi túrák magazin Előfizetek