Négy testvér - I.rész

Az első nap emléke örökre beleégett a lelkembe. Minden pillanat, hangulat és rezdülés, hiszen meghatározta az életemet, meghatározott engem. Amilyen kicsi és törékeny gyermek voltam, olyan hatalmas és végtelen, akkor kifejezhetetlen érzelmek feszültek bennem. Miközben kavargó árnyak labdáztak sorsommal, reménykedve kapaszkodtam egy erős férfikézbe, mely magával ragadva, szinte vonszolt egy régi és rozsdás vaskapu felé. Már, ahogyan ránéztem is borsózott a hátam. A nyikorgó hangjának elképzelésétől is meginogtak lábaim. A pár lépésnyi út, végtelen hosszú ösvénynek látszott. A hideg levegő arcomba vágott és minden tétova lépésnél elfogott a hontalanság. Ki vagyok én és miért vagyok a földön? Talán csak egy megunt és haszontalan csomag, amit most tovább adnak. Otthagynak megint egy ismeretlen ház ajtaja előtt és tehetetlenül várhatom, mi lesz tovább. Egy porszem vagyok, amit felkap a szél. Egy vízcsepp, mely eltűnik az esőben.

Kérlelően néztem az ég felé, miközben lassan véresre harapdáltam az ajkamat, hogy ne törjön fel belőlem a sírás, ami kérésű epeként marta a torkomat. De az ég néma volt és sötét és végtelen. Csak egy kóbor hópihe szállt észrevétlen a szemembe és hiába szorítottam össze pilláimat, óvhatatlanul csordult végig az arcomon. Bárcsak én is így tűnnék el a kíváncsiskodó szemek elől. Milyen jó lenne felülni a szél hátára, elillanni, mint egy musztáng. Belekapaszkodva csapzott sörényébe elsuhanni a ködfátyol mögé. Elkalandoztak a gondolataim, míg szemem a ház ablakaira tévedt. Néztem őket, mint valami hatalmas szörny félelmetes szemeit. Néztem, hátha megpillantom a remény fényét és elmúlik a szorongásom. De a foltos és porral befújt ablakok mélyen őriztek minden titkot. Úgy sejtettem, hogy ugyanúgy átláthatatlanok belülről is. S mire magamra eszméltem, már biztosan tudtam, hogy így is van.

Végül mégis kedvesek lettek nekem ezek az ablakok. A hosszú évek alatt mennyi mesét és fantasztikus történetet képzeltem bele a beszűrődő színekbe, kirajzolódó alakokba. Nap mint nap reménykedve lestem a külvilágot, egy általam készített szűrőn át. Bármi is történt a ház falain belül, az ablakban ülve más megvilágítást nyert. Megteremtettem saját kis mesevilágomat és csak erről szólt az életem, amíg meg nem ismertem a húgocskámat.

Egy átlagos szürke és borongós napon érkezett a házba. Olyan ijedt és félénk volt szegényke, mégsem  sírt vagy könyörgött, mint a többiek. Elfogadta, hogy lemondtak róla, szófogadóan átadta magát egy felsőbb hatalomnak. Tudta, hogy elfeledett és hétköznapi egere lesz ennek a rémes háznak. Némán és magányosan teltek napjai, nem barátkozott senkivel. Belülről emésztette fel a kilátástalanság vérszomjas férge. S én, aki már beletörődtem abba, hogy csak nézője vagyok saját életemnek, most nem tudtam elfogadni azt, hogy lássam az ő szomorú arcocskáját. Senki nem hatott még rám így. Sosem éreztem még, hogy sorsközösséget kellene vállalnom bármelyik ide száműzött gyermekkel. De ő, ez a védtelen kicsi lány felébresztett bennem egy olyan érzést, aminek létezéséről még én sem tudtam. Elszántam magam, hogy felvidítom, még nem tudtam hogyan, de megvigasztalom. Sosem jártam azelőtt a ház udvarán. Önként vállalt börtönnek tekintettem az árvaház falait, s nem is akartam kilépni az ajtón. De akkor és ott muszáj volt. Késő délután leesett az első hó és én hóembert akartam gyúrni a kicsi jövevény ablaka alá. Akkor este láttam őt először mosolyogni. Úgy éreztem, hogy megtört a jég és ezután hamar egymásra találtunk. Attól fogva együtt álmodtuk tovább az ablakban született álmaimat. Az álmokat, melyek már nem csak az enyémek, hanem a mi közös történetünkké váltak.

Jöttek és mentek az emberek. A falakon egyre több rajz és repedés mutatta a lakók történetét. Egyaránt kirajzolódott a magány és a gyermeki lélek örök ragyogása is. Remények, vágyak és megannyi álom került itt csapdába. A félhomályba bújt folyosók elnyelték a jajszavakat és minden fohászunkat. A hétköznapok rutinszerű ismétlődése, a látogatók pillanatnyi gyertyaláng reménye, hogy kimenekítenek és otthonra találunk- szépen lassan összeolvadt. Kezdett megfakulni az a határvonal, amit minden újonc kitörő örömmel és türelmetlen lelkesedéssel várt. Mi nem vártunk a sorstól semmit. Csak azt, hogy reggel újra keljen a nap és mi újra együtt álmodjunk az ablakban.

Évek teltek el, míg végre hárman lettünk. S bár nem mindig értettünk egyet húgommal, hogy a szőke fürtös fiúcska is családtag – végül nagyon megszerettük. Talán pont azért, mert annyira más volt. Végtelen búzamezőkről mesélt és tarka virágokról. Csörgedező patakról és a nap sugarával cicázó pillangókról. Olyan tükröt mutatott, amibe sosem szerettünk volna belenézni. 

S miközben nagyon haragudtunk rá, tudtuk, hogy vele teljes a kis csapatunk.Három kisördög voltunk. Senki még csak meg sem próbált kiszabadítani minket a falak közül, amik hihetetlen, de lassan otthonunkká váltak. Idővel elfeledtük az életet, ami a ház előtt volt. Az évek tapasztalatai ráébresztettek, hogy nem is ismertünk mást, csak a falak mögötti biztonságot.

Mikor a negyedik testvér is megérkezett, tökéletessé vált a családunk. Egyszerre voltunk egymás szülei, testvérei és gyermekei is. A kor és a nem, olyan elhanyagolható tényezők lettek, hogy előfordult nem egyszer az, hogy legkisebb húgocskám, még felnőtt embert is megszégyenítő bölcsességgel tudott védelmünkre kelni, vagy éppen úgy vágta a mi arcunkba az igazságot, hogy még pislogni is alig mertünk. 

Mind a négyen más más karakterrel rendelkeztünk. Megvolt a magunk erőssége és ismertük a másik gyengeségeit is. De egységet alkottunk és én, mint legidősebb testvér választ kaptam a gyermekként feltett kérdésemre. Eljött a nap, amikor már pontosan tudtam miért vagyok a földön és mi a küldetésem a világban. 

Habarics Ilona 2020

folyt.köv

A legjobb helyeket Erdélyben itt találod a térképünkön:

Ha teszett a cikk oszd meg!

Kommentek (0)

Szólj hozzá te is!

Ahhoz, hogy hozzá tudj szólni, kérjük jelentkezz be!

Erdélyi Túrák Magazin
Erdélyi túrák magazin Előfizetek